Túlélő

Szeretném kézen fogni néha a pillanatot. Észrevenni tétova kis neszezését, hogy itt van, hogy engem választott. A sokaságból. Valamiért most nekem akar valami szépet adni. Átadja nekem önmagát, úgy, hogy mások még csak észre sem veszik. Akár körbe is vehet a sokaság, láthatatlan marad a számukra. Ő most csak az enyém. De meddig is? Tisztában van küldetésével, tudja, hogy mennie kell. Nem maradhat, hiszen ő csak egy pillanat. Feltűnik és azonnal megsemmisül. Így nyer értelmet a létezése. Meddig tart egy pillanat? Talán amíg meg nem érkezik helyére a következő. Ő továbbáll, de emléke itt marad. Így nyervén meg a múlandósággal vívott nemes harcot.

Gyere… gyere ide kicsi pillanat… add a kezed. Ujjaim ujjaid közé fűzöm… és rád bízom, hogy meddig tartod… hogy mikor csúsztatod ki kezed a kezemből… hogy tovatűnj… hogy elengedjelek…

Mi lenne, ha kapnánk ajándékba egy napot, egy órát, vagy még kevesebbet, hogy most kívánhatunk bármit, az teljesül. Elég csak kimondanunk, és ott is lesz, úgy is lesz. Kapzsi módon követelőznénk, egyre jobban belejönnénk, nem tudnánk határt szabni magunknak. Varázsolhatnánk a szavakkal. Megtörténhetne sokszor. És egyszer csak a sokadik jól sikerült kérés után hirtelen nem azt kapnánk, amit mondtunk, hanem azt, amire gondoltunk. Valamit, ami ott van jó mélyen elrejtve valahol a szívünk vagy a lelkünk mélyén. Merthogy nem vállaljuk be nemhogy mások előtt, hanem még saját magunk előtt sem. Mit szólnánk hozzá? Hogy most kértem valamit, és ez jött helyette? A titkom. Mit szólnánk hozzá, hogy fény derült rá? Megrettennénk? És ha igen, másoktól vagy magunktól? Bírom-e, hogy szembenézzek önmagammal? Lelepleződtem. Itt jön szembe velem saját magam, és… mit mondjak neki? Ááá, megvan… valami őszintét. Még mindig nem tudok elszakadni a szeret, nem szeret problematikájától. Mert tagadhatjuk, menekülhetünk a téma elől… de a szeretet az, ami mozgatja a világot. Ereje van. Kudarcaimat csakis annak köszönhetem, hogy saját magammal sem vagyok őszinte. Még magam előtt sem vállalom, hogy olyan szeretetre vágyom, azt keresem, ami feltölt, megóv, erőssé tesz. Keresem… Csak bolyongok… Mert ez a csillagok titka…

Ébredő hajnal… Áradt belőle a nyugalom, valami mosolygásra késztető béke. Örültem valaminek, de nem tudtam volna megfogalmazni, hogy minek. Ha sikerült volna megfogalmazni, azt meg úgysem értette volna senki sem. Nem fért bele abba a hajnalba az idegbeteg külvilág, nem jött át semmi neurotikus gondolat kintről. Minden probléma kint rekedt. Megszűrte a kékség. Levegőt vettem és vele a csendet lélegeztem be. Egyedül voltam. Mégis azt éreztem, hogy most kapok egy óriási löketet segítésből, értésből. Tudtam, hogy mégsem vagyok egyedül.

Láttam mit műveltem. Régebben, mostanában. Minden tettem én voltam, nem okolok senkit egyik ballépésemért sem. Lehet, hogy nem értek sok mindent, de majd kirajzolódik a kép, hogy mikor mit miért tettem. Volt, aki lépten nyomon odabiggyesztette egy-egy beszélgetés végén, hogy szeret. Mintegy kötelezően. Jó is ez, csak az okozott zavart, hogy nem éreztem. Csak hallottam. Fizikai inger volt csupán. Azt hiszem, én az érzelmek síkján tudok kommunikálni. Van, aki nem mondta, hogy szeret. De érzem. És nem csak akkor érzem, ha látom, hallom, megérintem. Akkor is a lelkemben hordom, ha mondjuk hetekig nem kerülök a közelébe fizikailag. Van, aki mondja, hogy szeret, és nincs mögötte tartalom. Nincs váz, ami tartaná az egészet, és összeomlik a saját súlya alatt. Van, aki nem mondja, hogy szeret, de ezerszer erősebb kötés van közöttünk. Nem a felszínen. Valahol ott mélyen. Akkor is, ha nincs létjogosultsága. A szeretetet nem befolyásolják a külső körülmények. Van, akit mindig is szeretni fogok…

Megkönnyebbültem. Szóra bírtalak. Elég volt az áltatásból, a kamu dumából. Jó lett volna hinni benned, de nem ment. Nem megy. Ha már előkapartál a kidobott lomok közül, hogy folytasd a lovagiasnak egyáltalán nem nevezhető játékaidat velem, akkor azt hiszem nem volt extra kérés, hogy csak egyszer, csak egyetlen egyszer légy hozzám őszinte és mondj igazat. Hogy mégis mi ez az egész. Nem tudlak hova tenni, nem tudom hova tenni ezt az egészet. Ismét hoztad a formádat. Adjak még egy-két hetet, hogy rendeződjenek a dolgaid. Deja vu. Ezt már ismerem. Egy évvel ezelőtt ugyanígy szívódtál fel. Akkor is a régi barátnődet emlegetted, aki miatt elbizonytalanodtál, mint ahogy most is teszed. Állítólag akkor is azt az egyszer már kihűlt szerelmet akartad újragyújtani. Azt meg csak egy évvel később tudtam meg, hogy időközben gyereked született egy másik nőtől. És most előkaparsz egem valamiért, hogy ugyanazt műveld velem már megint. Kívánom, hogy érezd magad remekül az önző öntelt világodban. De én arra vágyom, hogy kimaradjak belőle. Te csak rombolni tudod mások lelkét, az enyémet legalábbis minden bizonnyal. Végtelenül mellőzöttnek éreztem magam eddig is, hogy el sem kezdődött szerelmünk virágzása. Így is csak fájdalom jutott belőled. Mi lett volna ha… Mi jutott volna ha kiteljesedik? Még több fájdalom… Még több sebesülés…

Azt hittem, rólam minden lepereg. Eltűnik nyomtalan. Azt hittem, véd egy pajzs, azon úgysem jut át semmi ártalmas. Tévedtem. A pajzsom nem véd, nem véd eléggé. Rést ütött rajta valami, túl nagy lehetett a döfés. Korábbi páncélomat lazán félrehajítottam, gondoltam elég lesz nekem egy pajzs is. Csak könnyedén. És hárítottam a támadásokat. Ki nyílvesszővel, ki karddal, ki buzogánnyal jött velem szemben. És bírtam. Azt hittem. Nem is figyeltem a sebeimre.

Már gyenge vagyok harcolni. Már nem rohanok fejjel a falnak, azért, hogy hősnek lássam magam. Hősnek, aki nem hőköl vissza az arcul csapásaitól. Miközben a lelkem ezer és ezer szaggatott szélű cafattá esett szét. Szedegetem, illesztgetem a darabjait, sírva raknám össze erőssé. Már nem viselem büszkén a forradásaimat. Gyáva harcos lettem…

Ide rovom. Mert elmondani nincs is lehetőségem, és nehezen is jön elő belőlem a kimondott szó. De bánt, szomorít, mérgez. Mérgezi a mindennapjaimat. Így hát ide rovom.

Azt hiszem, ha így bántam volna valakivel, ahogy velem tetted, és most újra megkeresném, azt sem tudnám, hogyan győzzem meg szándékaim valódiságáról. Egy évvel ezelőtt valahol a pokol környékén jártam. De kimásztam a veremből. A magam módján, de kimásztam belőle. Vessen követ rám bárki. Még mindig nem értem, hogy miért kellett engem előszedni. Hagytál volna úgy. Nem kell nekem magyarázat. Ha akkor és azóta is megvoltam nélküle, ezentúl is meg lettem volna. Nem értem, miért kell lángra gyújtani a múltat. Mert most megint éget.

Hülyére veszel engem teljesen. Sajnálom, hogy már megint hinni akartam benned. Tényleg sajnálom. Nem is ismerlek, nem tudom hogyan telik egy napod, milyen gondolataid, milyen kapcsolataid vannak emberekkel. Ide cseppentett félmondatok jutnak nekem belőled, és magamra vagyok hagyva. Gondolhatok bármiről bármit. Az meg ugye egyáltalán nem egy stabil alap, hogy tavaly a bimbózó kapcsolatunk idején teherbe ejtettél egy másik nőt. Majd likvidáltál engem a rendszerből. Szó nélkül, magyarázat nélkül. Most meg azt nem értem, hogy mit csinálsz, és mit miért csinálsz. Hónapokkal ezelőtt kerestél meg. Eleinte azért odáztad el többször is a találkozásra kijelölt konkrét időpontokat, mert nem úgy alakult a munkád, ahogy tervezted. Amíg el nem kezdesz dolgozni, addig nem tudunk találkozni – így vélekedtél. Nos, csak összejött egy alkalom. Azóta viszont pont a munkád miatt vagyok parkoló pályára állítva. Állítólag a munkád miatt. Merthogy oly fáradt vagy, hogy hazaérsz és rögtön álomba zuhansz. Tervezed, hogy felhívsz például, csak soha nincs hozzá erőd, energiád. Érdekes… Reggel sem? Napközben sem? Érdekes. Cirka egy hete se üzenet, se hívás. Keresselek inkább én, az a biztos, mert te oly fáradt vagy – mondtad, egy mi van veled típusú sms-emre reagálva. Amit szintén kb. egy hetes hallgatásod után küldtem. Nekem az ilyen felszívódás azt jelenti, hogy pattintottál. Belém ez így kódolódott. Nem tudlak a munkád és a fáradtságod miatt sajnálni. És nem is hiszem el ezt az egészet. És nem foglak keresni sem. Annyit értettem meg kristálytisztán, hogy fontos nem vagyok. Egyáltalán nem. Hülyére veszel teljesen. Nemhogy szerelmet, érzelmeket nem látok, de tiszteletet sem. Te egész egyszerűen nem veszed emberszámba a másikat.

Hinni akartam ebben az egészben, de egyre inkább elveszítem az érdeklődésemet.

Hamvába holt…

„Csak pillanat volt a csoda. Nem számítottál már semmire. Csend van. Félelem. Mert kémeket küldött a gyáva értelem.

Egy nap döntöttél, ne parancsoljon a mélybe a sátán szava. Megpróbáltál élni, házad bevakolni, hová hazatérhetsz. Mi otthon, mi haza. Aztán újra csend lett. Újra a félelem. Mert kémeket küldött a gyáva értelem…”

Gyújtok egy gyertyát. Csak ezt a lángot akarom látni, illatát érezni, fényét, melegét érzékelni. Minden mást ki akarok zárni a külvilágból, semmiféle ingerre nem akarok reagálni. A magam erejét akarom látni benne, vajon mennyire futja, vajon mennyire lesz ez elég nekem? Mert most kell, nagyon kell a magam ereje. Ez most nem szerelem. Ez most nem a szánalmas vagy a nyomorult szerelmi életem. Ez most földhözragadt dolog. Pénz. Nem kevés pénzt kell előteremtenem a közeljövőben. Igen, kell néhány irdatlan pofon, hogy megtanuld, mi a rend. Mindenért fizetnünk kell. Bármilyen értelemben, de fizetnünk kell. És nincs kivel megosztanom ezt sem. Vagyis lenne, de nem akarok teher lenni ezzel senkinek. Hallgatok róla és inkább méregetem a magam erejét. De nem, nem vagyok egyedül. Ott legbelül nem érzem magam egyedül. Minden nehéz helyzetben érkezett még segítség, megoldás. Kettesben a gyertyalánggal… hívok valakit. Hiszem, hogy most is lesz mellettem valaki.

„Semmi gond, egyedül is megvagyok. Bár azt én sem tagadom, voltak már jobb napok. Semmi vész, láthatod, hogy megvagyok. Még az égen is találsz magányos csillagot. Hosszú téli éjszakán napfényről álmodom. De aztán reggel felé már józanodom…”

Egy elképzelt világ és a valóság. Számtalanszor nem fedik egymást. Próbálom fejtegetni a jeleket. Ezerszer. És az ezredik után sem tudom, hogy miről mit gondoljak. Bármiről bármit. Úgy hiszem, magamra vagyok hagyva. Egyedül a gondolataimmal. Az érzéseimmel. Vagy a megérzéseimmel. Itt voltál… Érintettelek, érzékeltelek. Láttam rajtad, hogy lelkedben nyomot hagyott az eltelt idő. Nem tudtad megmondani, hogy mikor jössz újra. Nem tudom eldönteni, hogy a gátló akadályok figyelmeztető jelként gördülnek-e elő, vagy megerősíteni akarnak, hogy kell a harc, kell a küzdelem, a vívódás. Hogy dolgoznom kell érted. Mert ha keserves harcként élem meg, annál többet jelent számomra a győzelem. Mert nincs az a nyomorult helyzet, ami jobbá ne alakulna. Azt tudom értékelni igazán, ami mögött ott lapul láthatatlanul minden kínlódásom és gyötrelmem. Nem, nem, a hitemet nem adom. Hiszek a megérzéseimben… tudom, hogy szeretni foglak…

„Mikor egy este otthon egyedül talál, az ablakon kinézel, de semmit se látsz, mondd, gondolsz-e rám? Mikor a napok léggömbjéből az idő elszivárog és elfelejtett szavak után nem fordulsz már vissza, mondd, gondolsz-e rám? Megteszel mindent, úgy csinálsz mintha élnél, órádra nem nézel, elrohansz, mielőtt sírásra görbülne szád, mondd, gondolsz-e rám? Mit elvettél magadtól, nem kapod ajándékba vissza, imád az égbe, hallgatásod a földre száll, mondd, gondolsz-e rám?

…

Egyszer majd, tudod, szép lesz újra minden, nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben. Igaz lesz minden szó, a csókok szívhez érnek, s a madarak messzi délről lassan hazatérnek. S én várni fogok, mert várni kell arra, aki nem jön el… Fáradt éjszakában tudod álmatlan a csend, de hajnalban a derengés új reményt üzen. Éhes madár a reggel, az emlék megpihen. Akit az éjjel vártam, nem jön ma sem el…”