Túlélő

Megszólítom, újra és újra… Ő az, aki soha nem sóhajt unottan, mindig érdekli, hogy mi van velem. Naponta többször szóba állunk egymással. Mesélek, kérdezek. És kérek, természetesen. Ő az, aki soha nem hagyna cserben. Nem fordult még elő, hogy hiába kértem volna. Nem fordult elő, hogy szavam, gondolatom elszállt, mintha meg sem született volna. Nincs meg nem hallgatott kérés. Egyetlen dolgot tolerál nehezen, a sürgetést. A neurotikus kapkodás nem vezetett még semmi jóra. Idővel minden a helyére kerül. Lehet, hogy menet közben piszok nehéz néha, de annak is megvan az oka.

Állok egy hitehagyott világ közepén, tanácstalanul. Feszegetem a határaimat. Mi az, ami még nem haladja meg az erőmet, a képességeimet? Mivel tud még megbirkózni a lelkiismeretem? Olykor-olykor vonyítani tudnék kínomban. Aztán átgondolom, hogy azt is ugyan minek? Befelé nézek, próbálom meglátni magam, és rábízom az életem az erősebbre, a támaszomra. Tegyen úgy, ahogy jónak látja. Benne megbízom. A végén minden összeáll. Minden úgy, ahogy kell. A végén mindenki kap, ahogy kérte…

Alig vártam, hogy hazaérjek. Hetek óta sóvárogtam egy szál cigaretta után, de mindig odáztam, hogy rágyújtsak. Nem mondanám, hogy elvből. Egyszerűen csak úgy alakult. Most pedig másképp alakult. Rémlett, hogy cirka másfél éve az utolsó doboz cigit már nem bontottam fel. Ez bejött, valóban, megvolt még. Érintetlenül. Minőségét megőrizte. Akkor nyúlok cigihez, ha a lelkem háborog, ha vergődik a saját magának állított csapdában. Ha minőségét nehezére esik megőrizni.

Rágyújtottam végre. Élveztem, ahogy belém hatolt az édesen keserű méreg. Lelkem állapotához tökéletesen illeszkedett, hogy testemben is hagyjam szétáradni, tartogatni, majd lassan útjára engedni az áttetsző füstöt. A második szálnál már szédültem. Rendben, úgy látszik, az oxigént sikerrel vontam el az agyamból. Csak remélni tudtam, hogy vele együtt a rossz érzéseket is kivontam bensőmből. Azért állít az élet kihívások elé, hogy szembenézzek önmagammal. Nézem magam, és minden erőmmel azon vagyok, hogy lássam szürke füstként szertefoszlani negatív gondolataimat…

Nem akarom már tagadni hibáimat, apróbb vagy mocskosabb bűneimet. Nem akarom mindenáron annak látszatát kelteni, hogy sikerült tisztára mosnom múltam és jelenem. Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy csak így jelenhetek meg. Hogy így leszek elfogadható, mert kifürdetve szebbnek és jobbnak fogok látszani. Nem, nem… Nem kell ez az álca. Ismert minden ballépésem. Csak megértésre vágyom, én, a nyilvános bűnös. Csak egy szóra, amit meghalljak akkor, amikor meg kell hallanom. Egy jelre, amit észrevegyek a kellő időben. A készen küldött megoldás felismerésére, amikor a bukás szélén állok. Legyen bennem alázat, hogy felismerjem, nem azt kaptam, amit kértem, hanem annál többet. Hogy kegyelemben részesültem.

Legyen bennem, az esendőben egy rejtett hely, ahová befogadhatom a szavakat, a jeleket, a megoldásként küldött üzeneteket. Bármilyen feslett is múltam, jelenem… Mert mit sem számítanak vétkeim… A hangok, a szavak, a jelek, az üzenetek érkeznek rendületlenül. S nagy szükségem van rájuk a mostani törékeny időkben…

Botladozom a rögös talajon… Tudtam, hogy nem könnyű járni rajta, mégis felkészületlenül ért. Támadásként élem meg, ha nehézségek tolulnak elém. És már kúsznak is elő a borongós gondolatok. Beleringatom magam önző kis világomba és módszeresen bizonygatom, hogy lám, lám, micsoda sorsüldözött vagyok. És mivel nagyon jó ebben a puha fészekben, nehezemre esik kimászni belőle.

Pedig az út adott, a terv világos, a cél finoman körberajzolódik. Talán nem is a tudat szintjén aratja sikereit. Az érzés a fontos. Érzem, hogy ezt az ügyet akarom szolgálni…

„Csak egy pótlék voltál? Itt is? Amíg pótoltál valamit, ami hiányzott a másik oldalon, addig jó voltál? Addig. Amíg nem jelent kényelmetlenséget a jelenléted, az, hogy egyáltalán létezel. Aztán kezdhetsz az érzéseiddel és a gondolataiddal, amit csak akarsz. Merülhetsz bátran a mélységbe. Élvezheted értéktelenséged. Egyedül. Nincs aki megtámasszon. Nincs aki biztosítson.”

Nem, nem hiszem, hogy így van. Mégis ez van belém írva. Mégis ezzel kell megküzdenem. Azt hittem megúszom egy pocsék éjszakával, amikor dermesztő hideg futkosott rajtam végig. Vagy megúszom egy-két pocsék nappal. De a bennem lapozódó könyv lapjain egyre csak ezt olvasom. Ennek hangját hallom. Keresem a helyem, keresem az utam. Nem találom. Elvesztem…

Démonjaimmal küzdöttem… Elég volt egyetlen nekem szánt mondatot meghallaniuk, hogy lecsapjanak. Egyetlen mondat, és máris hallottam gúnyos kacajukat, hogy na ugye, na ugye, tudtuk mi, hogy megint besétálsz a csapdába. Röhögnek, vihognak, fitogtatják a nem létező hatalmukat. Le kell őket állítanom. Le kell őket győznöm.

Túl sok energiát visz belőlem ez a démon harc. Pocsék napokat élek meg ilyenkor. Nagy sereget küldök ellenük, mikorra végre lefáradnak és elhúznak a színről. Mikorra letisztul a kép előttem, hogy talán nem is bántásnak szánta valaki azt a mondatot. Csak én értettem úgy. Mert magányos vagyok… Végtelenül magányos…

Elvették egy részemet… Mintha kiszakadt volna belőlem. Lüktet a hiánya, ahogyan könnyek formájában távozik. Nem, nem a testem szenved hiányt. A lelkem szélét marcangolja valami úgy, hogy fájjon. Utat adtam neki, engedtem, hogy hatalmasodjon. Aztán tükör elé állítottam sajnálkozó önmagamat. Néztem, hogy milyen szánalmas. Ebből elég. Máris kezdtek körvonalazódni túlélési terveim.

Szeretni nehéz. Az út, ami a romlásba visz, nem út. Ha volt, vagy van olyan akarat, amely egyfelé terelt, akkor ezentúl is meg fogja találni a módját, hogy az egységet megteremtse. Más szinten. Hitem és bizalmam él, nem törheti meg holmi keserűség…

Víz, víz, víz… Körülöttem mindenfelé víz. Néha lágyan végigsimít, néha csaknem beszippant egy örvény, néha magasra csapnak a hullámok. Minden igyekezetem arra fordítom, hogy ne sodorjon el az áradó folyam. Ne húzzon le a mederfenéken felgyülemlett iszapba a tomboló erő. Hogyha belefúj a szél és tajtékzik, akkor is a jónak vélt ügyet szolgáljam, kellő alázattal. Hogy ha partot nem érek is sebtében, de megtaláljam azt a vízből kiemelkedő akármilyen kicsinyke sziklát, ahol biztos lábbal állhatok. Ahonnan szétnézhetek, mérlegelhetek, és dönthetek akár úgy is, hogy az árral szemben haladok tovább. És viszem a szikla tetejére is a keresztemet. Hiszen az enyém, nekem készült. Mielőtt megkaptam volna, gondosan leméretetett, hogy pont ekkorát és pont ilyet bírok el. Nem nagyobbat, nem nehezebbet. És nem is kisebbet és könnyebbet. Hiába botladozom, hiába sóhajtok néha a súlya alatt, ez az enyém. Nincs jogom felülbírálni ezt az akaratot. Saját keresztem, el nem hagynám semmiért…

Meg nem tervezett találkozás… Utunk éppen akkor, éppen arra vezet, ahol a másik is jár. Ajándékba kapjuk azt a röpke egy-két órát, amit eltölthetünk együtt. A kérdés nem kérdés, nem bújik elő, nem születik meg, nem lesz hallható. Mert már egy pillantásban benne van a válasz. Egyetlen ölelés, és a korlátok ledőlnek, a lelkiismeret kényszere szétfoszlik, nem uralja már a gondolatot. El… el innen a város robajából, a lecsendesült nyugalom földjére. Oda, ahol csak a természet hangjai hallhatók. Szabad ég alatt szabad akarat, a nyárvégi napfény illatában. Egy ölelésbe belehelyezem minden szeretetem. Egy-egy érintésnél nem tudom eldönteni, hogy adok, vagy kapok. Összefolyik, hogy hol kezdődik ő, és hol érek véget én. Az oltalmat adó fa néha megnyikordulva bólint vérünk pezsdülésére. Izzik a levegő. Perzsel, szikrát vet, a fedetlen bőrön cikázó szellő még inkább fellobbantja a lelkek tüzét. Test a testtel, lélek a lélekkel együtt rezdül, eggyé válik…

Indulni kell. Még egy lágyan simogató ölelés. Tekintetem követi távolodó alakját. Nem… nem fáj, hogy kettéváltan járjuk földi útjainkat. Tér és idő átjárható, nem gördít akadályt az érzelmek szabad áramlása elé. Szívem hálát érez, hogy lelke darabkáját őrizgetem, magamban hordom…

Perzselő nyári napot követő meleg éjszaka… Fülledt levegő úszik be a falak közé. Hozza magával a tévés nótaműsor hangjait, valahonnan a közelből. Nem tudok azonosulni a dalból kicsengő bánattal. Valahol rádió szól. „A forint árfolyama az utóbbi két év során…” Nem, nem kötnek most le a társadalom és a gazdaság problémái sem. Végignyúlok az ágyon. Nem lett jobb így sem. Hív egy hang valahová. Indulok. Pedig ilyenkor már aludni szoktam. Másnak talán kora este, nekem éjszaka. Ráérősen csatangolok, tudom, hogy hová tartok. Útközben egy padon megpihenek, nem mintha elfáradtam volna. Inkább arra várok, hogy a környék elcsendesedjen, elnéptelenedjen. Megkönnyebbülve érintem meg az épület külső ajtajának vasrácsát. Eljöttem, itt vagyok. Szólok néhány szót hangtalanul, némán. Úgy érzem, betölti a teret, hiába borít be körülöttem mindent a sötétség. Jól esik időzni itt egy kicsit. Csak ezért jöttem, indulok vissza. Amikor új nap hasad, majd megnézem, hogy amit puha takaróval betakart az éj, azt hogyan hámozza ki héjából a hajnali napfény…