Túlélő

Csak az íze maradt itt, csak az emléke finom íze. Röpke álom lehetett, hiszen egy röpke alvás szülte. Fáradtságtól szétzilálva roskadtam le egy leheletnyi pihenésért. És azonnal elkezdett peregni a film. Nem tudom felidézni a történetet, csak a hely maradt meg emlékként. Beléptem oda, sok ember közé, valakivel beszéltem is valamiről, ami szétesett bennem foszlányokká. Nem tudom már összefonni a szálakat. Csak az érzés szintjén hagyta itt nekem, hogy nagyon szép és nagyon jó helyen jártam. Továbbá a külsőségek emlékét, hogy nem ebben a mostani világban forgott a film.

Pár nappal később nyitott ajtó előtt vitt el az utam. Olyan ismerősnek tűnt. Vonzott. Beléptem. Esett az eső, és egy kintről hozott vízcsepp homlokomról indulva végiggördült az arcomon. Nem ismerem az ízét, de édesnek képzelem. Álltam a hűvös félhomályban az ismerős illatban, és szemem sarkából elindult egy másik, egy könnycsepp az arcomon. Ez is csak víz. Ennek sós ízét jól ismerem. Vajon melyik hozza el a megtisztulást? Bejövök ide lerakni terhem egy részét? Vízcseppektől várom, hogy átmossák múltam és jelenem? Valami mégis történt, megkönnyebbülést hozott. Kiléptem újra a szabad ég alá, és talán soha nem éreztem még magam olyan könnyűnek, mint azon az álom és valóság között ide-oda táncoló napon…

Eltűnt belőlem a neheztelés érzése, súlya nem nyomja a vállamat… Noha mindig is tudtam, hogy tetteimért vagy a velem történt dolgokért egyedül én felelek, mégis bennem volt mások szerepének a latolgatása is. Jól esett valaki másra hárítani a felelősséget. Gyarló az ember. Esendő, hibázik. Megmagyarázza, elhiteti önmagával és másokkal is, hogy ki és hogyan taszította a mélybe. Badarság. Minden veszteségem, minden testi és lelki gyötrelmem nyereséget hozott. Ha nem kerültem volna időnként a padlóra, illetve annál is mélyebbre, akkor talán nem is kaphattam volna ajándékba mindazt, amit most annak érzek. Bár borzasztó ostoba dolog jónak látni, hogy a rossz megtörténhetett. Csak annyit kérek, ha már jó nem vagyok, legalább rossz ne legyek. Vagy ilyen nincs? Ezt így nem lehet?

Nincs bennem neheztelés. Átalakult valami olyan módon, mint ahogyan kora reggel a gyaloghídról a napsugarakat látom. Próbálkozik a napfelkelte, de kóbor felhők olykor-olykor beelőznek, árnyékot vetnek. Saját elképzeléseik szerint szórják szét és osztják újra egy csoportba a sugarakat. És amikor a fénynyalábok lehullnak a folyó vizére, ezernyi fényes gyöngyszemként gurulnak szét a vízfelszínen, hogy megbékélve sorsukkal eggyé váljanak egy-egy vízcseppel. Egységük biztonságával adják a világnak saját valójukat. Szertefoszlott bennem a neheztelés. Átalakult. Apró darabkákra hullott. Mintha elnyelte volna a víz…

Felvillan egy kép, megszólal egy hang… és indulok, érzem, hogy indulnom kell. Múltam törései nem lüktetnek bennem élő fájdalomként, szilánkjaim csörömpölése alábbhagyott. És túlzás lenne azt mondanom, hogy fuldoklom, de elmegyek valahová. Levegőért. Csak néhány kilométert teszek meg. Az aszfaltút véget ér, leállítom az autót. A földútra nem hajtok be az elmúlt napok hol csepergő, hol lezúduló esőzése miatt. Gyalog teszem meg az utolsó egy-kétszáz métert.

Ülök a semmi közepén egy hűvös betondarabon, és felhők szárnyát nézegetem. Előttem búzamező, kukoricaföld. Napraforgótábla, még tányértalanul és zölden. Madarak csicseregnek, békák brekegnek, fehér lepkék röpködnek. Nézem a távolban felmagasodó fákat, ahogy zöldjük összefolyik az ég kékjével. Vajon meddig tart a föld és hol kezdődik az ég? Keresem az átjárót. Nem mintha nem tudnám, hogy láthatatlan. Ülök a hűvös betonon, kezemben egy elém hullott madártoll, és szól bennem egy dallam, lágyan. Mintha nem lennék egyedül. Mintha minden hangban lépések neszét hallanám. Igen… jól esik kilépni ebből a forint alapú világból és menedéket keresni valahol máshol. Hiszem, hogy amit büntetésként szabtak ki rám, azt valójában próbatételnek szánták. Szól bennem egy dallam, és érzem a hozzá tartozó érintést. Lassan mozduló ujjak összefonódnak, egymásba simulnak. Jó lenne őrizni ezt a bársonyos tapintást. De a pillanat továbbáll. A lassan szétcsúszó ujjak elengedik egymást, láthatatlanul erőt hagyva a másikban. Ülök a hűvös betonon, kezemben egy elém hullott madártoll, és szól bennem egy dallam, lágyan. Mintha nem lennék egyedül…

Nem az a lényeges, hogy valaki megbotlott-e, és ha igen, hányszor tette. Az a mérvadó, hogy képes-e jóvátenni a hibát. Van-e benne elég alázat, van-e benne szelíd engedelmesség. Akkor kegyelmet kap. Aki vétett, már alámerült a tengerfenékre. Nem ismeretlenek már előtte önnön mélységei.

A szeretetet nem befolyásolják a külső körülmények. Akkor sem, ha kintről szemlélve nincs létjogosultsága. Bentről nézve az időn túli egybeolvadás mámorát és bizonyosságát jelenti. Nincs sürgetés, nincs türelmetlenkedés. Nincs ígéret, nincs számonkérés. A földi szabályok átlényegülnek. Lelke közelsége a mindennek értelmet adó. Nem ejt kétségbe a hiány érzése, ha földi viszonylatban sok idő telik el, amíg újra láthatom. Addig is magamban hordom, és érzem áldásos hatását. A semmi az enyém vagy a minden? Hálás vagyok érte, ha a kapu elé érkezve beléphetek ebbe a lefinomult világba. Megmutatja magát a bársonyos tapintású világ. Mintha megérkeztem volna valahová, ahonnan nincs kedvem továbbállni…

Kértem, hogy hallgasson meg. Késlekedés nélkül válaszolt a hívó szóra, kimondani sem kellett, még csak suttogva sem, elég volt a gondolat. Jött csendesen és láthatatlanul, hogy szétoszlassa a kételyeimet. Annyi mindent kértem már. Kértem, hogy adjon nekem türelmet. Azt mondta, a türelmet nem megkapni, hanem megszerezni kell. Kértem a fényt, és sötét veremben találtam magam, csaknem beszippantott a hideg mélység. Mire kimásztam onnan, tudtam értékelni újra, hogy világosság és meleg vesz körül. Kértem tudást és kértem bizalmat magammal szemben. Hibákat tolt elém, hogy találjam meg forrásukat és a megoldásokat a kijavításhoz. Kértem, hogy éljem meg a rosszat is bátran. Kértem bölcsességet, és problémás helyzeteket kaptam. Kértem higgadtságot, és rikoltozó dühöngőket kaptam, hogy aggodalmaikat rám ragasszák. Kértem, hogy tehetetlen félelmüknek ne lehessek befogadója. Kértem kitartást, hogy tudjak haladni abba az irányba, amerre elindultam. Visszaút nincs. Kértem a megbocsátást. Magamnak magammal szemben, másoknak ellenem elkövetett tetteikért. Hogy ne hordozzak szívemben haragot és sértettséget. Kértem bátorságot, és veszélyeket kaptam. Kértem, hogy adjon nekem erőt a tapasztaláshoz, és nehézségeket kaptam. Kértem a jót, és veszteséget kaptam. Iszonyú kínlódást és szenvedést hozott, de egy idő után minden veszteségemet nyereségnek láttam. A bajban mindig nyúl értem egy kéz, a tenyerére helyez és ott hordoz.

Kértem, hogy adjon nekem boldogságot. De azt mondta, a boldogságom rajtam múlik. S ha meglesz, áldása rajta. Azt hiszem, megkaptam mindent, amire szükségem van…

Terven kívül érkezett nekem ez a kapcsolat. Volt idő, amikor – talán az sem túlzás, ha azt mondom – erőszakkal kerestem egy kapcsolatot. Bármi áron, csak legyen. Elhittem, ahogy a környezetem azt sulykolta belém, hogy nekem úgy jobb lesz. Egy úgymond normális kapcsolatban. Normális olyan értelemben, hogy lesz mellettem, velem egy férfi, aki illik hozzám különféle szempontok alapján, és publikus, felvállalható lesz a kapcsolatunk a nagyvilág előtt. Nos, én próbálkoztam. Sajnálom, hogy nem voltam képes azt érezni sohasem, hogy megtaláltam azt, amit, vagy sokkal inkább akit keresek.

Vele nem voltak ilyen terveim. Nála nem a szerelmet kerestem, amikor egymás látóterébe kerültünk. Csaknem két éve már. Más okok vezettek egymás felé. Én persze kitartottam elképzeléseim mellett, továbbra is lepkehálóval hajszolva próbáltam a szerelmet befogni. Türelemmel nézte. Ő már az első találkozásunkkor olvasott belőlem. Már akkor is ismerte azt a fátyollal takart, finom rezdülésekből álló világot, amiről nekem fogalmam sem volt. Nem is tudok én erről semmit most sem. Csak érzem, hogy igaza van. Számtalanszor igaza van. Amikor azt mondja, hogy a gyenge kapcsolatok mind lemorzsolódnak, eltűnnek mellőlem. Valóban volt úgy, hogy nem is tudtam megmondani, hogyan, miért és mikor ért véget egy-egy románcom. Hiábavaló volt nyomkodni az újraindítás gombot is a visszatérővel, ami gyenge, az nem bírja a próbát. Igaza van akkor is, amikor azt mondja, erős a kötés közöttünk. Amikor azt mondja, ha nem vagyunk együtt, tulajdonképpen akkor is együtt vagyunk. Valahol ott a lélek mélyén. Amikor azt mondja, eleve elrendelt volt a találkozásunk és mindaz, amit abból felépítettünk. Amikor azt mondja, hogy elfogadunk, befogadunk, összeolvadunk egy-egy ölelésnél.

Tudom, hogy nem lesz ebből úgynevezett normális kapcsolat. Nem leszünk egymást nyíltan felvállaló szerelmesek. Ez nem az az idő, ezek nem azok a körülmények. Kívülről nézve értelmetlennek tűnne. Belülről azonban elmondhatatlan megnyugvással tölt el a megtalálás és a felismerés. Ez nem mindennapi kapcsolat. Úgy érzem, bárhogyan alakuljon majdan a sorsom, iránta örökké bennem marad a szeretet érzése…

Odataláltam… Egy pillantásban benne van minden. Nincs szükség kérdésre és nincs szükség válaszra. A szótlan ölelés többet mond. Mosoly és öröm, aminek miértjét nem lehet indokolni. Nem is kell. Összeolvadunk egy ölelésben. Mintha elhagynám a bolygót, mintha valahol máshol lennénk. Mintha körülvenne egy védőburok, ahová nem tud behatolni semmi ártalmas. Időnként bepróbálkozik egy-egy jármű zaja, egy sziréna, de nem… nem érzi jól magát ebben a burokban a külvilág ingere. Halandóként gyorsan ki is sétál belőle. Ez itt a béke helye. Itt a fény is teremtődik, nem kell kívülről érkeznie, hogy látható legyen a láthatatlan. Innen kapom az erőt, ami továbblendít. Érzek és megérzek. Nem kérdez, nem kérdezek. Magától értetődő a válasz, nem kell kimondani. Ha itt lehetek, elixír ez nekem…

Szeretnék levelet kapni. Levelet, melyben tudatja velem valaki, hogy ismeri lépteimet, és mennyire szeretné, ha életemnek része lehetne. Hiszen már ébredéskor ott van velem, várja, hogy talán jó reggelt kívánok neki, de nem teszem. Ahhh, lehet, hogy még túl korán van. Betudja ennek. Az ajtón kilépve ott van a harmatban, a napsugárban, de nem, nem… Látja, hogy csak elmegyek mellette. A nap folyamán figyel, hogy kivel állok szóba. Vigyáz rá, hogy akitől jót vagy szépet kapok, ahhoz közelebb engedjen, hogy adni is tudjak. Attól pedig még időben eltávolítson valami okkal, aki csak árt nekem, aki csak a rosszat hozza, mert a saját önös érdekei szerint közelít. Este naplementét küld, aztán a csillagokban mosolyog szelíden, bízva benne, hogy visszamosolygok. De hiába várja, nem teszem. Küldi a holdfényt, reméli, hogy beszélgetek vele egy kicsit elalvás előtt. De nem szólok egy szót sem. Azért velem marad egész éjjel. Hátha a következő nap reggelén köszöntöm végre.

Amije csak van, mind meg szeretné osztani velem. És várja válaszom.

Köszönöm! Csak ennyit tudnék írni a válaszlevélben. És nem lenne bennem félelem…

Eltévedtem… számtalanszor. Én nem tudtam, mit teszek. Hittem, hogy megtehetek dolgokat, hiszen ennyi jár. Ártalmatlannak gondoltam. Nem ártottam vele senkinek sem, önmagamon kívül. Csak játszottam, hogy ez az az élet, amelyre vágyom. Nem az volt. Tévelygés volt csupán. Félelemből szövögetett háló körülöttem, hogy látszólag megvédjen. Nem védett meg semmitől sem. Mert gyenge volt, szakadt, feslett. De nem is bántam, így legalább kibújhattam belőle. Még épségben. Megtapasztalhattam, milyen az, hogy akkor is együtt legyek valakivel, ha nincs a közelemben. Megérkezett, megérkeztem. Vándorok vagyunk, úton hazafelé. Amit eddig kerestem, csak még üresebben hagyott. Ezentúl szeretnék a szívemmel látni. Ha a szívem ajtajánál áll valaki és kopogtat, kezében egy lámpással, megengedem, hogy belépjen…

Kigondolom és megkapom. Mit adhatok én érte cserébe? Vagy ez nem cserekereskedelem, egyszerűen csak jut belőle? Hosszú utat kellett megtenni autóval. Volt alkalmam nézelődni. Fák, erdők, mezők sora az út mellett. Fölöttük az égen felhők, fények, színek. És egyszer csak hallottam is, nemcsak láttam. Megszólalt egy közismert szöveg. Végtelenül nyugodt, bizalomgerjesztő hangon. Normális vagyok? – hasított belém. Lehet, hogy nem. Valószínűleg nem. Tudtam, hogy pont abban az időben több száz kilométerrel arrébb éppen elkezdődik valami. És ott van valaki, aki nekem igen fontos. Fontos, még ha kívülről nézve értelmetlennek tűnik is a fontossága. Minden szívdobbanásomat éreztem. Még egy jó darabig. Néhány nappal később a kezembe került ez a szöveg, papírra vetve, nyomtatva. Szinte törvényszerűen, elkerülhetetlenül. Meglepetten nézegettem. Gyerekkoromban volt utoljára a kezemben. Akkor persze kötelezően megvetendően. Mennyivel finomabb az érintése most, hogy akartam, hogy vágytam egy ilyenre. Aznap délután ismét kaptam valamit. Attól az embertől, aki oly fontos nekem. Ezt a szöveget nem ismertem. A saját írását adta át, és kimondott két szót, ami napok óta bennem kavargott. Így még értékesebbé vált. Hetek telnek el, mikorra újra látom. Addig is a hevesebb szívdobbanásokat üzenetként értelmezem. Üzenet érkezik tőle olyankor. Láthatatlan, a valóságban nem létező üzenet. Ennek is olyan a hatása, mint amikor azon a kék hajnalon két lábbal a földre álltam, bekapcsoltam a rádiót, és egy rock dal refrénje szólalt meg éppen. „Adjon az ég, mindent, amit szeretnék…” De mit adhatok én mindezért?