Vízparton…

Meg nem tervezett találkozás… Utunk éppen akkor, éppen arra vezet, ahol a másik is jár. Ajándékba kapjuk azt a röpke egy-két órát, amit eltölthetünk együtt. A kérdés nem kérdés, nem bújik elő, nem születik meg, nem lesz hallható. Mert már egy pillantásban benne van a válasz. Egyetlen ölelés, és a korlátok ledőlnek, a lelkiismeret kényszere szétfoszlik, nem uralja már a gondolatot. El… el innen a város robajából, a lecsendesült nyugalom földjére. Oda, ahol csak a természet hangjai hallhatók. Szabad ég alatt szabad akarat, a nyárvégi napfény illatában. Egy ölelésbe belehelyezem minden szeretetem. Egy-egy érintésnél nem tudom eldönteni, hogy adok, vagy kapok. Összefolyik, hogy hol kezdődik ő, és hol érek véget én. Az oltalmat adó fa néha megnyikordulva bólint vérünk pezsdülésére. Izzik a levegő. Perzsel, szikrát vet, a fedetlen bőrön cikázó szellő még inkább fellobbantja a lelkek tüzét. Test a testtel, lélek a lélekkel együtt rezdül, eggyé válik…

Indulni kell. Még egy lágyan simogató ölelés. Tekintetem követi távolodó alakját. Nem… nem fáj, hogy kettéváltan járjuk földi útjainkat. Tér és idő átjárható, nem gördít akadályt az érzelmek szabad áramlása elé. Szívem hálát érez, hogy lelke darabkáját őrizgetem, magamban hordom…