Alig vártam, hogy hazaérjek. Hetek óta sóvárogtam egy szál cigaretta után, de mindig odáztam, hogy rágyújtsak. Nem mondanám, hogy elvből. Egyszerűen csak úgy alakult. Most pedig másképp alakult. Rémlett, hogy cirka másfél éve az utolsó doboz cigit már nem bontottam fel. Ez bejött, valóban, megvolt még. Érintetlenül. Minőségét megőrizte. Akkor nyúlok cigihez, ha a lelkem háborog, ha vergődik a saját magának állított csapdában. Ha minőségét nehezére esik megőrizni.
Rágyújtottam végre. Élveztem, ahogy belém hatolt az édesen keserű méreg. Lelkem állapotához tökéletesen illeszkedett, hogy testemben is hagyjam szétáradni, tartogatni, majd lassan útjára engedni az áttetsző füstöt. A második szálnál már szédültem. Rendben, úgy látszik, az oxigént sikerrel vontam el az agyamból. Csak remélni tudtam, hogy vele együtt a rossz érzéseket is kivontam bensőmből. Azért állít az élet kihívások elé, hogy szembenézzek önmagammal. Nézem magam, és minden erőmmel azon vagyok, hogy lássam szürke füstként szertefoszlani negatív gondolataimat…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: