Elvették egy részemet… Mintha kiszakadt volna belőlem. Lüktet a hiánya, ahogyan könnyek formájában távozik. Nem, nem a testem szenved hiányt. A lelkem szélét marcangolja valami úgy, hogy fájjon. Utat adtam neki, engedtem, hogy hatalmasodjon. Aztán tükör elé állítottam sajnálkozó önmagamat. Néztem, hogy milyen szánalmas. Ebből elég. Máris kezdtek körvonalazódni túlélési terveim.
Szeretni nehéz. Az út, ami a romlásba visz, nem út. Ha volt, vagy van olyan akarat, amely egyfelé terelt, akkor ezentúl is meg fogja találni a módját, hogy az egységet megteremtse. Más szinten. Hitem és bizalmam él, nem törheti meg holmi keserűség…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: