„Csak egy pótlék voltál? Itt is? Amíg pótoltál valamit, ami hiányzott a másik oldalon, addig jó voltál? Addig. Amíg nem jelent kényelmetlenséget a jelenléted, az, hogy egyáltalán létezel. Aztán kezdhetsz az érzéseiddel és a gondolataiddal, amit csak akarsz. Merülhetsz bátran a mélységbe. Élvezheted értéktelenséged. Egyedül. Nincs aki megtámasszon. Nincs aki biztosítson.”
Nem, nem hiszem, hogy így van. Mégis ez van belém írva. Mégis ezzel kell megküzdenem. Azt hittem megúszom egy pocsék éjszakával, amikor dermesztő hideg futkosott rajtam végig. Vagy megúszom egy-két pocsék nappal. De a bennem lapozódó könyv lapjain egyre csak ezt olvasom. Ennek hangját hallom. Keresem a helyem, keresem az utam. Nem találom. Elvesztem…
Ezek a gondolatok nem ismeretlenek számomra.Elmeséled?
Át kell alakítanom egy kapcsolatomat, új alapokra kell helyezni. Veszteségként élem meg, és ez most csak viszi belőlem az energiát. Hontalannak érzem magam…
Amig a saját érzéseiddel akaratoddal nem vagy tisztában, és a depresszió felhőjében üllsz, önsajnálat köntösében dideregve, addig nem hogy nem lépsz egy lépést előre, hnem vesztegelsz csak. Tessék felállni, és levetkőzni mindezeket.